Sziasztok! Kicsit később, mint ahogy terveztem, de elkészült a 2.fejezet is :) Az a baj, hogy nem nagyon volt kedvem írni, mivel nem nagyon kaptam visszajelzéseket... Nagyon örülnék, ha ezúttal írnátok valami véleményt, hogy lássam, érdemes-e folytatnom!
★ ★ ★
Fáradtan léptem be apró albérleti lakásunk ajtaján. A nappaliban a szokásos rendetlenség fogadott, a kihúzható kanapén összegyűrve hevert az ágynemű, a földet ruhák borították. Megforgattam a szemeim, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármit is szóljak, vagy netán nekiálljak pakolni, szóval csak vetettem egy szúrós pillantást a kanapén kucorgó barátnőm felé. Lina azonban rám se nézett, minden figyelmét lekötötte az ölében lévő laptop.
- Szia. - köszönt, anélkül, hogy tekintetét levette volna a képernyőről.
- Olivér üdvözöl. - közöltem, olyan hangsúllyal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Aha... - válaszolta, majd rövid gondolkodás után felkapta a fejét.
- Várj... milyen Olivér? - kérdezte összehúzott szemöldökkel.
- Szerinted? - nevettem fel és előhúztam a táskámból a füzetet. Odaléptem hozzá, és átnyújtottam neki az autogramot. Elképedve nézte, majd megszólalt.
- Ez... Mikor? Hol? Hogyan? - kérdezte és közben tágra nyílt szemekkel nézett rám.
- Ja, csak az előbb voltam a lakásán, aztán gondoltam hozok egy aláírást tőle, ha már ott vagyok. - vontam vállat széles vigyorral az arcomon. Értetlen arckifejezését látva felnevettem, majd megpróbáltam elmagyarázni a dolgot. Miután megtudta, hogy Ricsi és Olivér lakótársak, természetesen addig nyaggatott, míg el nem meséltem a náluk töltött idő minden apró kis részletét. Miután az összes szükséges információ a birtokában volt, azt kezdte tervezgetni, hogy hogyan tudna összehozni egy találkozót Olivérrel. Én meg ráhagytam a dolgot, és gyorsan elszaladtam zuhanyozni. Az esti készülődés végeztével még egy darabig beszélgettünk a kanapén ülve a történtekről, Olivérről, az egész ByTheWayről, végül pedig az élet nagy dolgairól, majd átmentem a szobámba és hamar álomba merültem.
***
Teltek-múltak a napok, végre elkezdődött a nyári szünet is, az ebből adódó szabadidőm nagy részét pedig Ricsivel töltöttem. Eközben Lina megtervezte az összes lehetséges módot az Olivérrel való megismerkedésre, a lakásába való betöréstől kezdve egészen a kocsija elé ugrásig. Szerencsére egyik se került megvalósításra, ugyanis Ricsi bejelentette, hogy közelgő szülinapja alkalmából csap egy jó nagy bulit, ahová Linát is hívhatom, és persze Olivér is ott lesz. Nem kell mondanom, nagyon örült mikor megtudta, de én sem voltam kevésbé izgatott, mivel Ricsi megkért, hogy segítsek megszervezni az eseményt. Már másnap elrohantam egy cukrászdába megrendelni a tortát, átlapoztam egy köteg "készíts magadnak" újságot asztaldíszek után, és egy teljes plázát végigjártam, hátha találok valami ajándéknak valót, de egyenlőre nem jártam sikerrel. Többféle szórólapot is összegyűjtöttem különböző éttermekből, akik vállalnának szendvics készítést, meg pár pizzériát is felírtam. Úgy döntöttem, hogy beugrom Ricsihez és megkérdezem, hogy szerinte honnan rendeljük a kaját. Csak pár megállónyira voltam a házuktól, szóval gondoltam rácsörgök. Előkotortam a zsebemből a mobilom és csalódottan vettem észre, hogy lemerült. Hirtelen nem tudtam, hogy mitévő legyek. Tegnap azt mondta, hogy otthon lesz és takarít, mert jönnek hozzá a szülei. Vajon nagyon pofátlan dolog lenne, ha csak odamennék és bekopognék? Lehet, hogy örülne nekem, talán még a takarításban is segíthetnék. Sikerült magam meggyőzni, hogy baj nem lehet belőle, legfeljebb nem nyitnak ajtót, vagy elküldenek. Így hát szilárd elhatározással szálltam fel a buszra, majd sétáltam el a házához, de ahogy ott álldogáltam a kapuban, hirtelen minden addigi elszántságom elszállt. Arra gondoltam, hogy talán mégsem olyan jó ötlet csak úgy ideállítani, lehet, hogy nem fog örülni, lehet, hogy haragudni fog rám... De hát, ha már itt vagyok, csak nem fordulhatok vissza. Erőt vettem magamon és megnyomtam a csengőt. Rövid ideig tartó, feszült várakozást követően az ajtó kinyílt, és Olivér lépett ki rajta.
- Szia! - köszönt vidáman, majd papucsában a kapuhoz csoszogott és közben meglengette a kulcsot.
- Szia. Ööö... Ricsit keresem. - köszöntem félénken, majd közöltem vele látogatásom tök egyértelmű okát.
- Gondoltam. Most épp nincs itthon. - válaszolta, miközben kinyitotta nekem a kaput, majd szemügyre vette a kezemben lévő reklámszatyrot.
- Hoztam neki pár szórólapot, meg hasonlókat, a szülinapi buli miatt. - közöltem.
- Oké. Hát... gyere beljebb, beteheted őket a szobájába és ha gondolod meg is várhatod. - ajánlotta fel és beljebb invitált. Én rámosolyogtam, megköszöntem, és elindultam az ajtó felé.
- Nem tudod, hogy hová ment? - érdeklődtem.
- Nem. Mikor hazaértem, már nem volt itt, szóval legalább egy órája, hogy elment. - válaszolta, miközben kinyitotta nekem az ajtót.
- Akkor gondolom azt sem tudod, hogy kábé mikorra ér haza. - sóhajtottam, mire megrázta a fejét. Miután beléptem, kibújtam a cipőmből és a nappalin keresztül Ricsi szobája felé indultam, mikor megpillantottam egy gitárt a kanapén. Körülötte pedig egy csomó kotta hevert szétszórva a földön.
- Ez a tiéd? - kérdeztem felcsillanó szemekkel.
- Aha, épp gyakoroltam. - mosolyodott el, megvillantva hegyes szemfogait. Tisztára, mint egy vámpír. Hallottam már Linát, ahogy ezzel poénkodik, most már értem, hogy mire célzott. Ez a srác tényleg nagyon aranyos... megértem, hogy mért van oda érte mindenki. Újra végignéztem a kanapén heverő gitáron, és arra gondoltam, hogy milyen szívesen meghallgatnám, ahogy énekel. Aztán eszembe jutott, hogy én most épp megzavartam a gyakorlásban, és ahelyett, hogy gyorsan letenném a szórólapokat és mennék a dolgomra, itt ácsorgok és gyönyörködöm a gitárban.
- Ne haragudj, hogy megzavartalak, sietek. - mentegetőztem, és a szoba felé siettem.
- Csak nyugodtan, én ráérek. - nyugtatott, miközben utánam sétált. Ahogy benyitottam a folyosó legvégén lévő ajtón Ricsi szobájába, a szokásos rendetlenség fogadott. Ez azért is volt meglepő, mert ma elvileg egész nap takarított, hogy rend és tisztaság legyen, mire jönnek a szülei.
- Hát... nem sokadt haladt a drága. - nevettem fel, majd a sarokban álló, könyvekkel és füzetekkel borított íróasztalhoz léptem. Kotortam egy kis helyet, és letettem a reklámszatyrot. Hirtelen késztetést éreztem, hogy megpróbáljak valami rend félét teremteni, de nem akartam engedély nélkül a cuccaihoz nyúlni. Ki tudja, mit találnék. Lehet, hogy még egy döglött macska is lapul a ruhakupac alatt... Olivér az ajtóban állt és az enyémhez hasonló, rosszalló tekintettel mérte végig a szobában uralkodó rendetlenséget.
- Majd segítek neki rendet rakni, ha hazaért. - jelentettem ki, és az ajtó felé indultam.
- Én is besegíthetek. - ajánlotta fel, miközben visszasétáltunk a nappaliba. Egy darabig csak álldogáltam, majd kezdtem kínosan érezni magam, és úgy láttam, hogy jobb, ha most inkább elmegyek.
- Hát... akkor én nem is zavarok tovább... - kezdtem bele a búcsúzkodásba.
- Biztos nem akarsz várni még egy kicsit? Engem nem zavarsz. - győzködött és a kanapéra huppant.
- Hát jó. - vágtam rá. Mit mondjak, nem volt nehéz meggyőznie.
- Helyes. - mosolygott rám, majd az ölébe vette a gitárt és megpaskolta maga mellett a kanapét, jelezve, hogy üljek le. Pár pillanatnyi habozás után végül mellé telepedtem.
- Mióta gitározol? - fordultam felé.
- Másfél éve. - felelte. Kicsit meglepett, azt hittem, hogy egy ilyen zenész ember, mint ő, már legalább 10 éve játszik.
- Én is tanultam pár évig. - dicsekedtem.
- Igen? Játszhatsz nekem valamit. - mosolygott rám és a kezembe nyomta a gitárt, én meg csak néztem. Hé, erről nem volt szó. Egyből azon kezdtem el gondolkodni, hogy mivel utasítsam vissza. Vajon a "már rég volt, nem emlékszem hogy kell" szöveg mennyire lenne gáz? Olivér várakozó tekintettel nézett rám, én pedig egyszerűen nem tudtam nemet mondani.
- Na jó. - egyeztem bele. Mi a jó istent csinálok? Elhelyezkedtem, és próbáltam visszaemlékezni a dolgokra. Nem mintha olyan rég lett volna, hogy abba hagytam a gitározást, talán egy éve, de hát az én agyamnak az is sok idő. Pengettem pár akkordot, majd legnagyobb meglepetésemre egyre több minden kezdett eszembe jutni. Végül elkezdtem játszani egy számot, amit csak pár helyen rontottam el. Mikor vége lett, Olivér megtapsolt.
- Ügyes vagy. - dicsért meg.
- Köszi. - feleltem fülig érő szájjal. Közben eszembe jutott egy másik dal is, aminek az akkordjait próbálgattam, mikor meghallottam a kapu csapódását.
- Na, csak hazaért! - pattantam fel. A gitárt óvatosan visszatettem a kanapéra, és a bejárati ajtóhoz siettem. Legnagyobb meglepetésemre Ricsi nem volt egyedül. Egy lányt ölelt a derekánál fogva, mikor beléptek, és közben hangosan nevetett. Én pedig csak álltam, és hirtelen azt se tudtam, hogy mit mondjak. Észrevett, megtorpant, arcáról lefagyott a vigyor és ijedt szemekkel meredt rám. Mikor végre felfogtam, hogy mit is látok, egyetlen gondolat járt az eszembe. Megcsalt. Egy buta, naiv kislány vagyok, és az én tökéletes barátom megcsalt. A torkom összeszorult, szemeim megteltek könnyel, de nem akartam, hogy sírni lásson. Lehajtottam a fejem és szó nélkül, határozott léptekkel indultam az ajtó felé. Minél előbb el akartam tűnni, el ebből a házból, el a szeme elől. Mielőtt kiléptem volna, elkapta a kezem.
- Várj! Mira, félreérted...
